Legújabb nyomorom története következik dióhéjban.

Szóval vagyok én, van a munkahelyem és van Ő. Igen, a munkahelyi crush, de Ő a nagybetűs CRUSH. A velem egy korosztályú kollégám, akivel jó viszonyt ápolunk, többször említette már nekem, hogy feldobom a napját a hülyeségemmel, amiért van munkahelyi crush, egy állandó pletykatéma, ami való igaz tényleg komikus legtöbbször.

Kezdjük az elején. Úgy három éve kezdődött a történet, amikor megláttam őt hátulról és egyből megtetszett a hátsója. Attól kezdve valahányszor megláttam a "kedvenc szögemből" mindig megcsodáltam. Más akkoriban sose tetszett rajta, csak az a bizonyos testrész. Nagyjából másfé-kétl évig néha-néha megnéztem, de aztán az elmúlt több, mint fél évben többször láttam szemből is és rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű szemei vannak, de nem találtam helyesnek vagy vonzónak. Továbbra is a hátsója volt a kedvencem és azt nézegettem, ha alkalmam adótott rá. Aztán egy projekt kapcsán szükségem volt az ő teamjük segítségére és ő volt az, akit elsőként megtaláltam és észre vettem, hogyha ítélkezik is, sosem látni rajta, szó nélkül kölcsönadja, amit kérek, stb. A legjobb kooperáló munkatárs. Így jöttem rá, hogy tetszik a hangja, majd később már direkt mindig Őt kerestem meg. Egyrészt, mert nagyon segítőkész, másrészt, mert már szemből is szerettem megbámulni. A tavalyi karácsonyi munkahelyi bulin pedig egy csapatba kerültünk egy kvízes játéknál, ahol feltűnt, hogy valójában az összes választ ő mondta, hihetetlenül széleskörű általános műveltséggel rendelkezik. Nem is kell mondanom, hogy a kvízt megnyertük Vele.

Idén pedig már sokkal többször interaktálunk a projektem kapcsán és nyilván Őt keresem, mivel nem ítélkezik és nem látom rajta, ha nyűg vagy idegesítő számára, hogy segítenie kell, a többi teamtagnak viszont néha igenis az. Szóval mostanában kórosan sokat bámulom a "kedvenc szögemből" és szemből is. Úgy éreztem ez már gáz, így újra elkezdtem randizni. Egyébként is aktuálisnak éreztem már, hiszen az exemmel jó viszonyban váltunk el még az ősz végén és készen álltam egy új kapcsolatra. A munkahelyi crush mizéria pedig csak ráerősített erre.

Egyszer mikor mentem a szokásos kell valami attól a teamtől utamra, annyira zavarbaejtően kedves volt velem, kérnem sem kellett már tudta miért jöttem és még mosolygott is. Ezt az embert akkor láttam életemben először mosolyogni, mert sosem mosolyog, de aznap érzékelhetően jó kedve volt. Viszont én ettől olyannyira zavarba jöttem, hogy szinte alig tudtam egy köszönömöt kinyögni, pedig nem vagyok a pirulós fajta. De aznap kimondottan helyesnek találtam és ettől kissé meg is ijedtem utólag. Mivel emberünk házas - és persze nekem egyébként, ha szigli lenne sem kellene, csak szeretem pofátlanul megbámulni -, kissé kellemetlen volt. Azóta pedig olyan szekunder szégyenérzetem van, hogy tetszik és szeretem bámulni, de ha egyszer valamit vagy valakit szépnek találsz, akkor muszáj megnézni néha. Én vele pont így vagyok.

A legutóbb a kollágémmal találkoztunk Vele a lépcsőn és ahogy ment lefelé én elég feltűnően bámultam utána, a kollégám meg kiderült, hogy engem bámult, hogy bámulom és majd megszakadt a röhögéstől. Állítása szerint majd' kitört a nyakam annyira utána fordultam.

Tehát összegezve néha magamat is szégyellem, de így szép az élet.

Annyi év után ismét itt vagyok én és a Nervus Vagus! El sem hiszem, hogy ezeket a sorokat pötyögöm, de újra belefogtam a blogolásba! Ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam, amikor is nagyjából 5 éve "végleg" felhagytam vele. Úgy gondoltam az első bejegyzés legyen egy összefoglaló a korábbi blogger életem margójára. Hol is kezdjük? Mondjuk rögtön a legelején, foglalj helyet, amíg elkalauzollak az útvesztőben.

in-memoriam.gp:

Ez volt az első valódi blogom, te jó ég annyira régen volt! Még csak 15 éves voltam és akkor voltam első éves a gimnáziumban! Hihetetlen érzés néha a régi screenshotokat elővenni és átolvasni egy-két terhelő értékű bejegyzést, amelyben a gyermeki én panaszkodik, vagy örömködik, esetleg épp csak nagyon gyermek volt még. Pontosan nem emlékszem, de talán olyan 16 éves koromig használtam az in-memoriamot aktívan, utána még néhány évig hébe-hóba. Kezdetben Yoyo-chan, majd Momo-chan vagy Momo, esetleg Mo, végül pedig pinku néven blogoltam.

rantottojas.gp:

Nagyon megbántam, hogy töröltem az in-memoriamot, mert annyira a szívemhez nőtt a blog, akkoriban, szinte mindennap blogoltam, így egy jó fél év után hiányozni kezdett a blogom, ezért végül megnyitottam egy újat. Nem volt túl hosszú életű és nem is született túl sok bejegyzésem, amit érdeminek találtam volna rajta, így végül ezt is töröltem.

nervus-vagus.gp:

Végül megszületett a nagybetűs BLOG! Első éves voltam az egyetemen, amikor egy nagyon komoly kudarcélményt kellett feldolgoznom (itt halkan megjegyezném, hogy azóta sem sikerült teljesen, csak megtanultam nem a bukást látni benne, hanem azt, amire tanított). Az első évem utáni nyáron nagyon is szükségét láttam egy új blognak és lássatok csodát, megszületett a nervus-vagus. Ezt a blogot imádtam a legjobban, ekkor már végérvényesen pinku néven blogoltam. Annyira jól esett a hétköznapokról írni! Az pedig külön öröm volt, hogy ennyi emberhez elért és ennyi embernek tetszett és szerette a bejegyzéseimet. Életem legjobb időszaka volt, így nagyon szívesen gondolok vissza rá, ezért is hatalmas szívfájdalmam, hogy amikor a "visszavonulás" mellett döntöttem, nem csupán bezártam, de teljesen töröltem is a blogot. Ez azóta is a legnagyobb szívfájdalmam a világon.

Támaszom volt és segítőm, társam a mindennapokban, így most ismét ezen a címen blogolok, ugyanazzal a névvel, csak ez már egy új nervus-vagus. Tiszta lap (sajnos), ahol már magam sem tudom visszatekerni a korábbi posztokat. De kár a múlt miatt sopánkodni, elhatároztam, hogy ismét belevágok a blogolásba idősebb fejjel, ezért vagyok most itt én és a nervus-vagus, a bolygóideg. ♡